Szereplők:

 

az OKOS LEÁNY

 

JÁNOS, úgy is, mint vitéz

 

ESVÁNY, úgy is, mint vitéz, és deák

 

TISZAMOS NÉPE, úgy is, mint tömeg (a közönség)

 

Az idő: Cinkotán innen Mátyás kora, Cinkotán túl napjaink

A helyszín: Cinkotán innen Tiszamos, Cinkotán túl a budapesti Kossuth tér

 

OKOS LEÁNY

Adjon az Isten jó estét apámuramnak, anyámasszonynak, tekintetes bíró uramnak, mindenkinek, aki kiérdemelte! De jó csend van idehaza… Megjöttem! Megmondom előre, a királlyal nem találkoztam. Annyi regiment embert, ami ott van, és akik tömegnek nevezik a maguk sokadalmát, még életemben nem láttam, de látni se fogok, még ha ezer évig élek is! Majd mondom a királynak, ha legközelebb erre jár, hogy akkor hívasson magához, ha látszani tud - milyen király az, amelyik úgy elvész a maga városában, mint tű a szénakazalban? Így aztán aranyat se hoztam. Hiába lesik ezt a recsegő zsákot, amit úgy hívnak reglámszatyó, nem arany van ebben, hanem banánt. Hiába nyúlkál utána tekintetes bíró uram, nem kendnek hoztam, hanem a pulyának.

 

No, de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, megtettem, ami tőlem tellett, felmentem Budára. Mentem is meg nem is, ahogy azt a talányos király meghagyta volt, mert apámuram szamara farkát fogva húzattam magamat. Fel is voltam öltözve meg nem is, ahogy azt a király meghagyta volt. Apámuram halászó hálóját csavartam magamra, így, ahogy láttok, nincs alatta semmi. Vittem ajándékot, meg nem, is, ahogy a király parancsolta volt. Egy galambot csuktam két egymásra borított szita közé, gondolván, hogy majd nyújtom a királynak, s mikor az elvenné, a galamb, huss, elrepül.

 

Mentem-mendegéltem a szamár mögött, hát, ahogy kiérek a cinkotai erdőből, elfogy talpam alól az agyagos út. Egy széles, kővé vált folyóra érkeztem, de az olyan halott volt, olyan szürke! - le is ültem mindjárt az árokpartra, sírdogáltam egy kicsit - vajon tud-e erről a gonosz varázslatról urunk, Mátyás király? Aztán jöttek a bömbölő szekerek. Némelyik akkora volt, mint tekintetes bíró uram háza - nem ám bíró uram házát kicsinylem, de még annál is volt nagyobb! Olyan sebesen siklottak hosszában a folyón, mint a rianás. Ha a pokolba vezet is az utam, menni kell, mert parancsolat van. Becsuktam a szemem, és mentem a szamár után. Nem kell ám megijedni, nyissátok ki a szemeteket! Kisvártatva én is kinyitottam. Jól tettem, mert annyi csudát láttam, amennyit ti akkor se láttok, ha százan ezerfelé mentek is! A bömbölő szekeret Budán úgy hívják, hogy: kamion. Az ördögöt meg, aki a kamiont hajtja, úgy hívják, hogy: soffőr. A soffőr a kamionban banántot hoz az óperenciás tengeren által. No. Egyétek csak. Olyan ez a mi szép Magyarországunk Cinkotán túl, mint Meseország!

 

Már csak azért sem találhattam meg a királyt, mert Cinkotán túl minden ház akkora, mint egy palota. Mindjárt be is zörgettem az elsőbe, hogy megkérdezzem, itt lakik-e Mátyás király? De hiába zörgettem, nem nyitottak ajtót. Sorra bezörgettem ebbe a palotába is, abba a palotába is, de mind be volt zárva aranykulccsal. Nem keseregtem, gondoltam, ha a lábamat tövig lejárom, akkor is mennem kell a parancsolat szerint.

 

Ahogy mentem, mendegéltem, lassan rámesteledett. Reáereszkedett a mi szép fővárosunkra az ég, karcsú oszlopokra szálltak le a csillagok, és mi ott vándoroltunk a szamárral a menny esti boltozatján. Addig-addig vándoroltunk, míg végül odaértünk a leges-legnagyobb palotához, akkorához, amekkorát Cinkotán innen, ha ezer képzeletet összeadnátok, még azzal sem tudnátok elképzelni! Annak a palotának miriád csipkéje van fehér cukorból, és a fényben úgy szikrázik, mint esperes urunk jégcsapos szakálla. Gondoltam, megérkeztem. Ez itten Mátyás palotája.

 

A palota előtt nagy sokadalom volt. Tülekedtek a népek, fejük felett lobogókkal, táblaképekkel, egymás hegyén-hátán, egy tű nem sok, annyit sem lehetett volna köztük elejteni. Hogy fogunk átalvágni ezen a tengeren? kérdeztem magamtól, no meg a szamártól, mert hát ketten voltunk. Ácsorogtunk a nagy tér sarkán. De nem sokat ácsoroghattunk, legott ott termett két deli vitéz, szép, fekete gúnyában. Fölcsapják a sisakrostélyt, lábukhoz döntik a pajzsot, - János te leszel az egyik. Megkérdezed tőlem: „Hová, hová, szép kisasszony?”

 

JÁNOS

Hová, hová, szép kisasszony?

 

OKOSLEÁNY

Így. Mondom neki, csak ide szembe a palotába. Őfelségével volna egy kis beszédem. No, János, akkor erre te mit mondanál, deli vitéz?

 

JÁNOS

Hogy tessék csak tessék. Már biztos nagyon várják. Én ezt mondanám.

 

OKOS LEÁNY

Mert te jó lélek vagy. De, ha akadékoskodol, mit mondanál?

 

JÁNOS

Hát azt, hogy: nemaddiga!

 

OKOS LEÁNY

Így. A másik meg mindjárt kérte a passzust. Esvány! Te vagy a másik. Kérjed!

 

ESVÁNY

Kisasszony, ha meg nem sértem, méltóztassék ideadni a passzust, mert minket a király őfelsége karóba húzat, ha a passzust el nem kérjük.

 

OKOS LEÁNY

Jól van Esvány. Előhúzom a szamár marhalevelét, kezébe nyomom. Na, forgatják kesztyűs ujjuk között. Hites szamár, mondom apámuram az ónodi vásárban stipolálta egy körmöci aranyforintért. Azt mondtad erre Esvány, hogy neked az én passzusom kell, nem a szamáré. Ezek itt Budában mind próbára tesznek, gondolom magamban. Ha már a királynak megfelelek, csak nem fog ki rajtam két suttyó vitéz! Rángatom a szamár farkát, látják, vitéz urak, én csak a szamár tartozéka vagyok! Elhozott magával, hogy legyen esze… Vagy tán a kendtek eszéhez külön passzus dukál? Erre elkezdenek sutyorogni. Meggyújt az egyik, az Esvány-vitéz, egy hideg fáklyát, reámvilágít, azt mondja a János-vitéznek: valami főlépő lesz ez…

 

A János-vitéz leválasztott a szamár farkáról, bevonszolt a sokadalomba, a palota elé. Oda a szamár! gondoltam, de nem nagyon bánkódtam, csak jussunk a királyig. Így is vonszolva vagyok, jövök is, meg nem is… Odaértünk egy nagy ácsolathoz, lépcső vitt fel rá, mint a vesztőhelyre. A vitéz tuszkolt fölfelé. Elbúcsúztam magamban apámuramtól, anyámasszonytól, szép kis falumtól, szép hazámtól, az életemtől.

 

Mint látjátok, mégis itt vagyok. Felérve a grádicson, mit látok? Emberek erdeje odalent. Akkora erdő, amekkorát, ha felmentek Mátraszentkovácsig, és lenéztek, akkor láttok. Úgy zúgott az az erdő, mintha égne. A vérpadon, amit a fővárosban emelvénynek hívnak, ott állt egy deákforma ifjú. Földig érő köpenye volt. Fekete szakálla volt. A két szemén páros hályog, ami ki volt kötve a füleihez. A kezében egy bűvös kukoricacsutka volt. Ha ő azt a csutkát a szájához emelte, az egész világ hallotta szavát. Esvány! Te vagy az a deák. Mersz-e te az a garabonciás deák lenni? Adjatok neki egy kukorica-csutkát! Szólj valamit.

 

ESVÁNY

Esvány vagyok!

 

OKOS LEÁNY

Ezt most halljátok úgy, mint a menny dörgését! Képzeljétek el, ahogy megszólaltok egyszerre, ezer-, és ezeren. Mondjátok mind: Es-vány vagyok!

 

KÖZÖNSÉG

Es-vány vagyok!

 

OKOS LEÁNY

Mégegyszer! Hangosan!

 

KÖZÖNSÉG

Es-vány vagyok!

 

OKOS LEÁNY

Halljátok? Szól sok hang, és szól, mint egy! A deák akkor azt dörögte a bűvös kukoricacsutkába, hogy „Köszöntsük ezt a lányt, aki eljött közénk Tiszamosról!” Erre a sokadalom, amit ők maguk közt tömegnek neveznek, rigmust mondott: Tiszamos! Tiszamos! Kiáltsátok! Mindenki! Ez a mi falunk! „Tiszamos!”

 

KÖZÖNSÉG

Tiszamos! Tiszamos! Tiszamos!

 

OKOS LEÁNY

Mindannyiótokat kiáltottak. Nem név szerint, hogy Görbe Esvány! meg Göcsörtös János! csak egyben, a falut. Még a tekintetes bíró uram is benne volt. Mikor elcsendesedett a sokaság, mert már szerintük elégszer elmondták, hogy Tiszamos, a deák a kezembe nyomta a csutkát. Azt mondta, hogy beszéljek. Esvány, te vagy a deák, biztassál.

 

ESVÁNY

Mondjál valamit, te szép tiszamosi leány, mi nyomja a szívedet?

 

OKOS LEÁNY

Fogtam a mennydörgő csutkát, Isten látta lelkem, belekiáltottam a világba, ami a legjobban fájt: „Elvették tőlem a szamaramat!” És akkor a sokadalom, a tenger sokaságú fej azt kiáltotta: „Vissza a szamarat! Vissza a szamarat!” Kiáltsátok!

 

KÖZÖNSÉG

Vissza a szamarat! Vissza a szamarat! Vissza a szamarat!

 

OKOS LEÁNY

Aztán mégsem kaptam vissza. Arra gondoltam, hogy amit én ebbe a mennydörgő csutkába belemondok, azt a királynak is hallania kell a nagy palotában. Tudja csak meg, hogy itt jártam, és megfejtettem a talányos feladatot. Mikor a szamaram visszakövetelése megszűnt, azt kiáltottam: „Eljöttem ide a messzeségbe, mert a király rám parancsolt! Csoda-é, ha elmaradunk a tizeddel, meg a robottal, mikor az uraság kedve szerint hol ide ráncigál, hol oda ráncigál?” Erre a sokadalom azt kezdte kiáltani: „Nehogyráncigáld! Nehogyráncigáld!”

 

KÖZÖNSÉG

Nehogyráncigáld! Nehogyráncigáld! Nehogyráncigáld!

 

OKOS LEÁNY

Ezt kiáltották. – „Eljöttem, ahogy a király parancsolta” – mondtam. - „Azt volt a parancs, hogy jöjjek is, meg ne is. Rajtam ugyan ki nem fogott, mert apám szamara farkát fogtam, úgy húzattam magamat idáig!” Erre a sokaság megint: „Vissza a szamarat! Vissza a szamarat!”

 

KÖZÖNSÉG

Vissza a szamarat! Vissza a szamarat! Vissza a szamarat!

 

OKOS LEÁNY

Így akartak nekem segíteni, de hiába. Én csak folytattam a csutkabeszédet: „Hosszú volt az út, áztam is nem is, de inkább csak áztam. Fáztam is, meg nem is, de inkább csak fáztam. Mert azt parancsolta a király, hogy legyek is felöltözve, meg ne is! Én meg magam köré csavartam apámuram halászó hálóját. Nem ruha ugyan, mégis takar…” Erre a sokadalom: „Hordjál takarót! Hordjál takarót!”

 

KÖZÖNSÉG

„Hordjál takarót! Hordjál takarót! Hordjál takarót!”

 

OKOS LEÁNY

Imígyen biztattak, én meg folytattam: „Utoljára azt parancsolta, a talányos király, hogy hozzak is neki ajándékot, meg ne is. Fogtam egy galambot, két szita közé zártam, ehol van, ni! Csak benyúlok a galambért, felröptetem, aztán kapja el a király, ha tudja…” Nem akartam a galambbal a király adósa maradni, mindjárt be is nyúltam a madárért, felhajítottam magasra, a levegőbe… az meg lehullott oda elém az emelvényre. Meg volt halva szegény. A nép elcsendesedett. Az is csend, ha egy ember hallgat, de milyen siketítőn hallgat sokezer… Odahajolt hozzám a deák, és azt suttogta, mondjak valami lelkesítőt. Belekiáltottam a csutkába az egyetlen lelkesítő szót, amit tudok. Amit akkor kiáltozunk, amidőn az uraság átvonul a falun. „Vivát!” De, sokat mondok, ha két ember visszhangozta ezt.

 

A JÁNOS NEVŰ SZEREPLŐ

Vivát…

 

AZ ESVÁNY NEVŰ SZEREPLŐ

Vivát...

 

OKOS LEÁNY

Mindenki szépen, csendesen elindult hazafelé. Nekem sem volt maradásom. Így voltam én, meg nem is, a királynál. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

- Vége -