Akikre szükség van:

 

SZERVEZŐ, lehetőleg szervező

LÁNY, jobb ha Piroskának hívják

FIÚ, mindegy, csak ne Béla

KÖZÉPKORÚ PASAS, alfa-hím típus

IDŐSEBB HÖLGY, ne legyen szemérmes

 

valamint a közönség, akik mit sem sejtenek...

 

SZERVEZŐ Jó estét kívánok!… Köszönjenek bátran. Maguk is, nyugodtan. Mielőtt elkezdenénk a darabot, szeretnék pár szót szólni, amolyan bevezetőként... Csak pár gondolat... Kihasználva az átállási időt. Mert a téma nagyon kényes, EGYÉN ÉS TÖMEG, ez borzasztó, és hát a darab sem sikerült túl közérthetőre. Értik: köz-érthető... Ilyenkor talán jobb, ha megelőzzük a bajt, és röviden megindokoljuk mi vitte rá a szerzőt, hogy ilyesmivel álljon elő. Szóval hamarosan látni fognak egy fickót, aki provokálni fogja itt a többi szereplőt, meg a közönséget, elég durván, szóval ilyeneket húztunk ki, végül is közös megegyezéssel a szövegből: „Színház, mi? Felolvasás, mi? Összegyűlünk, kulturálódunk? A végén megbeszéljük, tetszett-e? Ítélkezünk? Üldögélünk, nézelődünk? Röhögcsélünk?” Ez megy hosszan, nagyon hosszan, de mindet kihúztuk, szerencsére. Azért idézek még, mert nagyon tanulságos a későbbiekre nézve: „Mit szeretnének? Drámát? Sztorit? Nevetni? Együtt érezni? Összekacsintani? Igazolást nyerni? Mindezt együtt, ugye? Azt szeretnénk. Mind azt szeretnénk.” Hát, amikor először olvastam, úgy értem, hogy felolvastam hangosan, mert én mindig hangosan olvasok, gondolják el, milyen ez, amikor mondjuk a villamoson olvasok hangosan, mondjuk olvasom a... mit is olvasok?... olvasom hogy „Mily szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!” ezt olvasom! Gondolhatják. Hát hányan tudják a nagy tömegből, mit olvasok én? Maguk persze tudják. Tudják, ugye? Na, mit olvasok én a villamoson?... Hagyjuk... A Hamletet olvasom. A Hamletet! De térjünk vissza ide. Azt írja, szintén kihúztuk, amúgy is hosszú volt: „Mire vágynak? Esetleg egy kis költészet? Akrobatika? Trükkök? Szép nők? Jelmez? Látvány? Áthallások? Az jó lenne, nem?” Áthallani. Ilyenek voltak benne. Színtiszta provokáció. Meg hogy... na figyeljenek: „Fizettek jegyet? Nem ártana. Valamiből nekem is élni kell.” Ezt nem szeretnék, ugye? Ezt hallgatni. Micsoda? Hát persze, szét vagyok esve, tegeződjünk! Tegeződjünk! Szevasztok. Tényleg. Komolyan mondom. Ez mind benne volt! Én viszont nem akarok balhét. Mit csináljak? Ez van ideírva. „Ezt írtam magamnak, illetve nektek.” Ez is idézet volt. Bocsánat. Emeljék már fel a 20 és 35 év közötti nők a kezüket. Igen. Köszi. Aha... „Tudjátok, azért vagyok itt, mert szükségem lenne egy nőre.” Ezt hogy képzeli! Ennyi az egész. Tele van ilyenekkel. Arra gondoltam tehát, hogy kihasználom az alkalmat, az átállást, hogy kicsit az egész hátteréről beszéljek. Egyén és tömeg. Vegyük például, hogy ennyien összegyűltünk, és hogy mindenki rám figyel. Szóval hogy eszembe jut, hogy összekötöm a kellemest a hasznossal. „Megpróbálok felhajtani magamnak egy nőt a darab közben.” Ez van a darabban. Explicit! Mit szóltok? Nézzük csak, kérhetném újra a kezeket?

 

Ühüm. Most mi van? Ja, hogy idegesít, hogy papírból olvasom fel. Igazam van. Tessék, eldobom. Lesz, ami lesz. Hogy nem ez a baj? Akkor mi? Úgy gondolom, hogy... mit gondolok? Mielőtt elkezdjük a darabot, hadd idézzek a szerzői bevezetőből, aszongya: „végre őszinte leszek, nem csomagolom semmilyen színházi köntösbe a mondandómat, hanem nyersen iderakom. Őszintén.” Ciki, nem? Mit csináljunk. Meg kell értsétek, bár erre még nem volt példa, hogy nem vállalhattam ezt az egészet, ebben a formában. „Mostanában, egy jó ideje nem találkoztam olyan nőkkel, akik felkeltették volna az érdeklődésemet. Higgyétek el, nekem a legkínosabb.” Eleve, hogy tegezi a nézőt vagy olvasót...  Illetve hol tegezi, hol nem... Tehát „...nekem a legkínosabb. Így, nyílt színen vadászni. De meg kell adnom az esélyt magamnak.” Esélyt akar magának! Hihetetlen... „Látjátok: szépen fel is öltöztem. Még be is fújtam magam ilyen izével, hátha...” Ez a sor sem maradhatott benne, ezt nyilván megértitek, hiszen annyira hétköznapi... A francba, ez a pisztoly vágja a... Kezeket fel! Hihi, vicceltem. Na, itt van, fogd már meg egy kicsit. Erre csak később lesz szükség. Csak majd... izé... Szóval óvatosan, könnyen elsülhet... És akkor ez is itt. Borzasztó, érted, pisztolyt ad a nézőnek... na, de... Várjunk... Téged hogy hívnak? Igen, téged.

 

LÁNY Piroska.

 

SZERVEZŐ Piroska! Piroska, mondd, van rád kilövési engedély?... Érted... Most itt ülsz, eljöttél a színházba, és egyszer csak bekapod ezt a kérdést. Ez van a darabban. Ez vicces? De tényleg, ez most szerinted vicces?

 

LÁNY Nem tudom.

 

SZERVEZŐ És szerinted? Te mit nevetgélsz? 

 

FIÚ Semmit.

 

SZERVEZŐ Semmit... Te... Miért fogdosod Piroska kezét? Á! Értem. Éppen flörtölök a csajoddal, te meg ezen nevetgélsz? Azt hiszed, hogy ez amolyan ártatlan színházi interakció? Azt hiszed, ugye? Figyelj, barátocskám, a helyedben nagyon vigyáznék, hová viszem a nőmet. Főleg, ha én is ott vagyok. Azért mert odaadtam neked a pisztolyomat... Gondolod, hogy véletlen, hogy éppen neked adtam oda? Azért mondom... Piroska, hány éves vagy?

 

LÁNY 23.

 

SZERVEZŐ Az jó. És szűz vagy? Komolyan kérdezem. Csak hogy tudjam, mire számítsak. Hohó! Mozgolódunk, mozgolódunk?

 

IDŐSEBB HÖLGY (a szomszédjának) Ez borzasztó!

 

SZERVEZŐ Mondja hangosabban, kérem! Csak bátran. Még el sem kezdtük, ugye, éppen csak bevezetem az egészet, felkészítelek rá titeket, és már ez is... hát... kiveri, ugye, kiveri a biztosítékot.

 

KÖZÉPKORÚ PASAS Kezd egy kicsit sok lenni.

 

SZERVEZŐ Hogy mondja?

 

KÖZÉPKORÚ PASAS Kezdődjön a darab!

 

SZERVEZŐ Nyugalom, rögvest kezdjük! Csak még egy dolog. Piroska, szűz vagy?

 

LÁNY Igen.

 

SZERVEZŐ Tényleg? Ez szuper! Te mit szólsz ehhez?

 

FIÚ Semmit.

 

SZERVEZŐ Semmit... Piroska, kijönnél hozzám a színpadra? Bocsánat, arrébb húzódnátok, amíg kijön? Igen, kösz. Na szia.

 

LÁNY Szia.

 

SZERVEZŐ Nem baj, hogy kihívtalak?

 

LÁNY Nem.

 

SZERVEZŐ A barátod nem fog megbántódni?

 

LÁNY Nem hiszem.

 

SZERVEZŐ Akkor jó. Ez a színpad, látod? Na, milyen? Most mindenki téged néz. Jó, nem? Figyelj, te amúgy benne lennél egy nyilvános randiban?

 

LÁNY Hát... persze.

 

SZERVEZŐ És ha jól sikerül, akkor elmehetünk tovább is, ugye?

 

LÁNY Meglátjuk.

 

SZERVEZŐ Gondoltál már arra, hogy a színpadon...

 

LÁNY Igen.

 

SZERVEZŐ Tényleg?

 

LÁNY Aha. Sokat fantáziáltam erről.

 

SZERVEZŐ Húúú! Ez igen! Jól kifogtalak. De kérdezzük meg a többieket is. Hátha nem is olyan ritkaság ez. Szóval, emelje fel a kezét, aki fantáziált már erről. Neked mi bajod? Nem érted a kérdést? Az a kérdés, hogy fantáziáltál-e már arról, hogy a színpadon, érted, mások jelenlétében, mások figyelmének kereszttüzében, úgy is mondhatnám, hogy mintegy fikciós keretben, avagy egy adott dramaturgián belül, akár egy bizonyos szerepet magadra öltve, netalán jelmezben, maszkban, színházi lámpákkal agyonvilágítva, így vagy úgy stilizálva, mittudomén, fogod magad, és... bocsánat, Ön hová megy? Tiszteljen meg azzal, hogy végignézi a műsort.

 

KÖZÉPKORÚ PASAS Bocsánat.

 

SZERVEZŐ Na azért...

 

IDŐSEBB HÖLGY (feláll, üvöltve) Annyira fáj, hogy nem vagy velem! Véresre tépem a körmöm utánad. Évekig tagadtam magam előtt, hogy kívánlak, kívánlak, KÍVÁNLAK!!!

 

SZERVEZŐ Ez most mi volt?... Befejezte? Köszönöm. Ott tartottunk, hogy sokat fantáziálsz...

 

LÁNY Hihihi. Igen. Túl sokat. 

 

IDŐSEBB HÖLGY Látjátok, milyen szexi vagyok!

 

LÁNY Szeretnéd látni a sebemet?

 

SZERVEZŐ Igen, volt egy ilyen mondat is, de ezt is...

 

IDŐSEBB HÖLGY SZEXI!!!

 

SZERVEZŐ Bocsánat, csendben maradna?! Tudja mennyibe kerül ennek a teremnek a bérleti díja?! Nem mondom, hogy milyen jelzőt húztam ki, hogy milyen sokba! Vagy ha a terem nem is kerül sokba, akkor a... technika! És a munka, a belefektetett energia, a gondosság, a szervezés. A művészek, akik ingyen írnak, fellépnek, bohóckodnak magának. Nektek. Rátok gondolnak éjjel-nappal. Én is rátok gondolok. Veletek fekszek, veletek kelek. Nincs magánéletem. Hogy olyat kapjatok, amit még sose. Szar, jó, lehet hogy szar lesz, és akkor?! Próbálom enyhíteni, érted, a feszkót, hogy jól menjen, hogy mindenkinek jó legyen. Tiszta stresszben élek! És idejön üvölteni, hogy ő szexi! Meg mutogatja a... Bocsánat. Én kérek elnézést. Éppen fűzöm Piroskát. Fűzöm. Ha nem haragszik. Tök sok energiám benne van. Azt hiszed könnyű ezt csinálni? Neki is, hogy érted idejön és bevállalja. Az nem semmi! Mikor vallotta be nektek utoljára valaki, hogy szűz? Na. Közjáték, érted. Hallottad már ezt? Üljél le, és nézzed végig. Ezt a részt amúgy imádom, tök jó érzés leoltani az egész bagázst, komolyan... Mit röhögsz? Te meg ne csörgesd a zacskódat, meg ne dumálj a szomszédodnak, mert esetleg valakit zavar. Óvoda. Erről van szó. Köszönöm szépen. Köszi. Bocsánat.

 

LÁNY Kíváncsi vagy a sebemre? Itt, látod? A hajam alatt. Tapogasd meg. 

 

SZERVEZŐ Összeillünk. A többiek közönségesek. Megfojt a hétköznapiságuk. Nézd, hogy néznek. Azt szeretnék, hogy felkeltsük az empátiájukat. Te képes vagy erre. Te egyedül. És nekem az a dolgom, hogy ehhez helyzetet teremtsek. De tudod, az az igazság, hogy ha csak itt ülnél, és nem csinálnál semmit, és nem mondanál semmit, és talán még nem is gondolnál semmire, akkor is felkeltenéd bennük az együttérzést. Ahogy bennem is felkelted. És közben a világ számos színpadán, ahol éppen a te szerepedet játsszák, ez senkinek sem sikerül. Senkinek. Csak neked. És tudod miért? Mert te nem vagy. Ők vannak, és kudarcra ítéli őket a lét. Ahogy engem is. Ezért van rád szükségem. Ezért hívtalak ide.

 

LÁNY Már nem emlékszem, hogyan szereztem. Kicsi voltam. Össze kellett varrni.

 

SZERVEZŐ Azzal, hogy megosztod velem a jelenléted, és a titkaidat, hatalmat adsz nekem. Nem tudom, mi lenne, ha kettesben maradnánk. Iszonyúan zavarba jönnék. De így, hogy néznek, egészen feloldódom benned.  Amikor fantáziálsz, te is ezt érzed, ugye? Feloldódni. Értitek? Hogy elnyújtott extázisban oldódhatok fel a figyelemben. Hogy nincsenek korlátaim, hogy mindent megtehetek, hogy szeretlek benneteket, hogy szeretem Piroskát, és szeretem Piroska sebét, és ezt nem vehetitek el tőlem, és hogy kilövöm, kilövöm Piroskát, a bennem sűrűsödő, sokáig elnyomott vulkanikus tűzerővel kilövöm. Ide is van írva: „Piroska vagyok, és kilövési engedélyt adok magamra!” Nem én mondom, a szerző írja, és én olvasom, hangosan felolvasom. „Élvezem! Élvezem! Élvezem!” Kihúztam, de itt van, itt van: „Hogy elnyújtott extázisban oldódhatok fel a figyelmetekben. Hogy nincsenek korlátaim, hogy mindent megtehetek, hogy szeretlek benneteket, hogy szeretem Piroskát, és szeretem Piroska sebét, és hogy kilövöm, kilövöm Piroskát, a bennem sűrűsödő, sokáig elnyomott vulkanikus tűzerővel kilövöm.” Ide is van írva. Ide van írva. Ide van írva. Akartok rockzenét? Fogalmam sincs, mit gondolhatott a szerző, amikor ezt beleírta, de úgy teszek, mint aki érti, mert kurvajó színésznek kell látszanom, az előző csúnya szóért elnézést kérek, kisípoltuk, ugye?, tehát visszatérek: „Nem is ismertelek, de mindig csak te jártál a fejemben, a lelkemben, hogy egyszer a nézőtéren ülsz, és én megfogom a kezedet, és felvezetlek ide, hogy a neved Piroska, s te ide jössz, szűz vagy, megmutatod a sebedet, és belém égett ez a kép, az arcod belém égett, s azóta járom és koptatom a színpadokat, szervezek, konferálok, kihúzom és betoldom, ha muszáj, eljátszom, hogy empátiát ébresztek, és mindezt miattad, hogy a tömegből kirajzolódik egyszer a te arcod, a te kis buta, értetlen arcod, az érintetlen arcod, semmilyen hatással sem vagyok rád, nincs rád hatással a színház sem, a nézőtéren sem, a színpadon sem, a többiek sem, te magad vagy a hatás, kihúzom, kihúzom, kihúzom, de visszajön, a szöveg alól előmászik, rám telepszik a hiányod, ezt olvasom minden darabban, és kihúzom, kihúzom, kihúzom, elillan olykor, megszabadulok, de folyton csak néznek, nézve vagyok, és ebben a nézésben ott rejtőzik, a nagymama nézésében, a középkorú pasas nézésében, a barátod nézésében, ott van, oda van írva, oda van írva, oda van írva, nem tudok megszabadulni, hiába húzom ki, ott van, ott vagy, és ha nem néznek, rettegek, hogy eltűnsz, mert ha nem néznek, esetleg eltűnsz, jövök, hogy nézzenek, hogy kihúzhassalak, hogy eltűnj, hogy hátha ott ülsz ma este a nagy tömegben, ma este ott fog ülni, gondolom, de ezt kihúzom, baromi hosszú lesz ez a monológ, elnyomom a többi szereplőt, de azért újra és újra ezt gondolom, hogy ott fogsz ülni, és tessék, most ott ültél a tömegben, és én kiszúrtalak, és már itt vagy, itt vagy velem, és néznek, ha nem is engem, ha nem is téged, de néznek, néznek valamit, szerepeket néznek, én nem tudom, mit néznek, de tudom, tudom, hogy minket néznek, valójában minket néznek, és ítélkeznek, azt hiszik, a színházat nézik, de nincs színház, nincs szerző, nincs szervező, nincs darab, csak mi vagyunk, mi vagyunk itt a sebeddel, a sebemmel, a sebeinkkel, ítélkeznek, monodráma, mi?, a tenyeremben az arcoddal, ajkamon a csókoddal, ajkadon a csókommal, nem húzható ki, ugye, nem húzható ki, ez nem húzható ki, biztos volt benne a szerző, hogy elrontom a szövegmondást, képes volt ezt is beleírni, de azért csak sikerül valahogy, beleírta a rohadék, és én ki is húztam, csak azt hagytam benne, hogy bocsáss meg, hogy megcsókoltalak, hogy kihasználtam a helyzetemet, hogy ide hívtalak, hiszen tudtam, hogy ide foglak hívni, és amikor megláttalak, tudtam, hogy jönni fogsz, hogy védtelen vagy, és kihasználtalak, kihasználtam a nyilvánosság erejét, a tömeg lélektanát, a kíváncsiságot, ami levetkőztetett most mindenki előtt, bocsáss meg, hogy nem a színészetért hívtalak ide, hanem önmagadért, hogy kiállítottalak és demonstráltam rajtad az irántad érzett szerelmemet, aminek véget kell vessek, oly régóta véget kell vessek, és hálás vagyok, hogy semmit sem értesz ebből, és éppolyan érintetlenül ülsz majd vissza a pisztolyos barátodhoz, őt is beszerveztem, Béla a neve, olyan ártatlanul ülsz vissza, ahogyan ide megérkeztél, te angyal, gyere, ülj vissza, ülj vissza, kérlek, ide, Béla mellé, igen, menjen arrébb kérem, jön a szűz, köszönöm, ide leülsz, jó voltál, köszönöm szépen, tényleg, fantasztikus.” Lihegek, lihegek, lihegek, mert amikor ezt olvastam, miközben ide tartottam, az Okuláré nevű estre, amit én szervezek, hangosan felolvastam a villamoson, lehet, hogy éppen olyan városban vagyok, jutott eszembe, ahol nincs is villamos, gondoltam, legfeljebb kihúzom, érted, a szerzőnek ezt a szövegrészletét, és belekapaszkodtam a villamoson, miközben hangosan olvastam, hogy „hangosan olvastam”, a szemben ülő lányba, Piroskába, és ő tűrte, és szerette, de a többiek..., a többiek azok nem, és nem, és nem értették, hogy nekem hangosan kell olvasnom (a villamosan), és hogy mindezt ki fogom húzni, de egyszerűen muszáj kipróbálnom, nem értették, hogy ez egy kortárs mű, pusztulásra ítélt, de kortárs, performansz, na, legyen performansz, hogy ki kell próbáljam, és nem tudom egyedül otthon kipróbálni, csak Piroska értette, mert sebes volt a feje, a haja alatt, és amikor szorítottam, odatévedt az ujjam, belenyúltam a sebébe, és ő visszanézett, néztünk egymásra, minden fájdalom benne volt, és akkor én beleszerettem, akkor én megértettem, amit olvastam, végre megértettem, egy csomószor elolvastam, de sose értettem, kellett az a villamos hozzá, meg Piroska, mondtam is Piroskának, hogy most már értem, és hogy jöjjön velem felolvasni, sőt, jöjjön mindenki velem, megyünk felolvasni, és azt gondoltam, hogy ezt most mindenkinek meg kell érteni, meg kell érteniük, nekik is bele kell szeretniük, ordítottam is, a kezemben benne volt még Piroska feje, beleakadt az ujjam a sebbe, és akkor megragadtak, a villamos közönsége megragadott, megütött egy ember, és egy másik is megütött, „Piroskát ne bántsátok!” kiabáltam, de szinte hiába, a saját vérembe fúlt a szavam, meg akartam értetni, hogy én csak megláttam őt a tömegben, a 20 és 35 közötti nők tömegében, megláttam, igazán megláttam, ahogy valakit megláthat az ember, és csak ezért volt minden, de nem tudtam ezt megértetni, nem tudtam megértetni magam, és már nem is akartam megértetni, és hogy inkább kihúzom, kihúzom, kihúzom az egészet a francos darabból, a villamossal együtt, mert nem lehet így élni, nem lehet abban a fájdalomban Piroska nélkül nem lehet a fájdalomban élni, és én nem akarom ezt a fájdalmat, inkább kihúzom, mindent kihúzok, ami Piroskához köthető, leszarom a szerzőt, legfőképp Piroskát húzom ki, maradjon a tömeg meg én, mert tudtam akkor, amikor rugdostak engem a villamoson az emberek, hogy fájdalmat okoztam, fájdalmat, fájdalmat okoztam, és aki fájdalmat okoz, azt megbüntetik, „kihúzom!” kiabáltam, „mindent kihúzok! Mindent kihúzok... Mindent.” Mindent... mindent... mindent... De csak egyre többen lettek, és alig bírtam kimenekülni a villamosból, és az emberek követtek, bármerre mentem, bármelyik utcasarkon fordultam be cipelve magammal a fájdalmamat, mert elszakítottak Piroskától, 

egyre többen lettek, egyre többen lettek, egyre többen lettek, „miért követtek?” ezt kérdeztem, de csak jöttek utánam, mindenfelől sokasodtak, „mit akartok tőlem?”, már sodort magával a tömeg, „hová visztek?”, és egy ember azt mondta „tüntetünk!”, tüntetnek, ezt mondta, „de én nem akarok tüntetni”, meg amúgy is, miért tüntetnek, miért, miért, miért, semmit sem értettem, csak a fájdalom volt, hogy elveszítettem őt, a lányt, hogyishívták, ott a villamoson, és valami hatalmas nagy épülethez értünk, berontottunk az épületbe, sodródtam én is a széles lépcsőkön fölfelé, föl, föl, egyre följebb, és akkor egy hatalmas terembe érkeztünk, ahol a tömeg megállt, és végre volt egy kis időm, hogy megnézzem az embereket magam körül, és ők visszanéztek rám, de mindegyik én voltam, én néztem vissza ezerfelől magamra, és ordítottam magamra, hogy: „magam ellen tüntetek!” és akkor mindenfelől éles fények vágódtak az arcomba, és láttam, hogy a többiek, az összes, aki én voltam, menekülnek minden irányba, és eltapostak, leestem a földre, megannyi énem tömege kavargott fölöttem, csomagokat cipeltek, próbálták menteni, ami menthető, „bocsánat srácok, de összekevertétek” kiáltottam nekik, „Ez még nem a darab. Ez csak az én életem. Abban ez a jelenet nincs benne. Ez az én életem. Az életem! Az életem! Ezt bármennyiszer elmondhatom, ez van a szövegben, és nekem jól esik ezt mondanom, ezt üvöltenem bele megannyi saját arcomba, hogy: Ez az életem! Ez az életem! Ez az életem!...” És akkor valaki fölém állt, miközben üvöltöttem, hogy „Ez az életem!” és...

 

Lövés dörren. A Szervező összeesik. A Fiú áll, kezében a fegyverrel. Csend.

 

SZERVEZŐ Ezt most megmutatjuk lassítva is.

 

Megmutatják. Csend.

 

SZERVEZŐ Húúú, na, hát ennyi. Ez volt a bevezető. Köszi szépen. Az anyját, leizzadtam. Amúgy jól vagyok. Bocs, kigombolom. Akkor tehát a szereposztás... Most jön a darab, mármint... az, amiben pont ezek a szövegek vannak, mint a bevezetőben, ami nem a bevezető. Igaz, sokat kihúztunk belőle, a darabból. Baromi sokat. Persze a bevezetőből is sokat kihúztunk. A legtöbbet. Tudtuk előre, hogy úgysem úgy fogjuk előadni, ahogy a szerző gondolta. A bevezető persze az ő ötlete volt, én kihúztam volna. Ő is tudta. Bele is írta. De azt mondjuk kihúztuk. Vagyis nyomokban persze meghagytuk. De azért sokat, nagyon sokat... Mit is... Ja! Igen.. Amúgy sem fért bele a 15 percbe, ez is a baj. Értitek. Most... akkor most mennyi van? Van még idő? Nincs. Akkor itt be lehet fejezni, és kezdődhet a darab. Tessék!

 

Vége.